Jonathan a tó partján sétált. A nap sugarai arany érmékké váltak a vízen. Hallotta a nádasban a zörgést.
A nádas között egy krémszínű tojást fedezett fel. Meleg volt és enyhén rezgett. Óvatosan a hátizsákjába tette, és érezte, ahogy lüktet a vállánál. Mit rejthet?
Egy sima szürke kőre tette a tojást. Hirtelen repedések jelentek meg rajta – tik-tak-tik. A héj kettészállt, és belőle egy arany fénylélek gördült ki, hatalmas szemmel és csengő hangon ciripelve.
Jonathan lassan odatartotta az ujját. A kis lélek megsimogatta a tenyerét. Arany pirkadat porlasztotta a levegőt. Nevetett, és a tó víze fényben hullámzott.
Jonathan és új barátja együtt sétált a parton. A fénylélek ugrálva haladt előre, csillámló lábnyomokat hagyva a nedves homokban. A nap magasabbra emelkedett, a tó ragyogott. Jonathan tudta, hogy ez csak a kezdete.
A fénylélek ugrált a vízparton, és minden lépésnél apró fényködbe burkolta a homokot. Jonathan követte, és nevetve figyelte a táncát.
Naplemente előtt vissza tértek a nádasokhoz. Jonathan azt mondta: 'Viszlát, kis barátom' – de a lélek nem ment el. Csak mosolygott rá.
Este a tó alatt csillagok tükröződtek. Jonathan álmában is látta a fényt. Reggel újra jön – tudta.